1967-ben Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus 160 csomagot küldött ki véletlen alapján kiválasztott személyeknek az Államokban, arra kérve őket, hogy küldjék azokat tovább egy valakinek, aki Bostonban él. A feladat során egy egyszerű szabályt kellett betartani: csak olyanoknak küldhették el, akiket keresztnevükön is ismertek – írja a Mashable.
Meglepetésére Milgram azt találta, hogy az első csomag csak két emberen keresztül érkezett meg a céljához. Átlagosan pedig 5 emberen mentek keresztül, amely 6 fokos szeparációt eredményez.
Milgram kutatását azóta többször is megismételték különböző közösségi hálózatokban. Például a Microsoft szerint Messenger hálózatában megtalálható embereit 6,6 fokos szabadság választja el („degrees of freedom”), a Facebook pedig úgy nyilatkozott, hogy az ő tagjaik esetében 4 fokos a szeparáció („degrees of separation”).
Azonban van egy másik eleme is a felmérésnek, amelyet eddig kevésbé tanulmányoztak, ez pedig az idő, amelyre szükség van a hálózatban való „utazáshoz”. Milgram kísérletében az első csomag mindössze négy nap alatt érkezett meg, míg a többinek szignifikánsabban több időre volt szüksége.
Így tehát érdekes kérdés, hogy mennyi időbe telik áthaladni egy közösségi hálón, hogy azon keresztül felkutassunk egy adott személyt.
Alex Rutherfordnak, az Abu Dhabiban található Masdar Institute of Science and Technology munkatársának és néhány barátjának köszönhetően megvan a válasz: megmérték, milyen gyorsan lehet megtalálni valakit a világon közösségi hálózatok használatával. Az eredményeik szerint átlagosan 12 órányira van elválasztva egy egyén egy másiktól.
Az adataik a Tag Challange nevű versenyből származnak, amelynek célja az volt, hogy megtaláljanak 5 személyt 5 különböző városban Észak-Amerikában és Európában. Az egyetlen nyom az egyénről készített fotó volt, a város neve, ahol tartózkodott és a tény, hogy az esemény logójával díszített pólót visel majd.
Rutherford és csapata megnyerte a versenyt azzal, hogy az 5-ből 3 személyt mindössze 12 óra alatt tudtak azonosítani. Azt mondják, a kulcstényező a résztvevők arra való képessége, hogy megcélozzanak más személyeket, akik segíteni tudnak. Ez éppen ellenkezője egy másik stratégiának, amely vakon gyűjt össze annyi embert, amennyit csak lehetséges.
„Megmutattuk, hogy a 12 órás szeparációs jelenség nagymértékben a közösségi hálózatok azon képességére támaszkodik, amellyel mobilizálni tudnak célzott módon, földrajzi információkat felhasználva a résztvevők felkutatásában” – mondják.
Az adataik azt mutatják, hogy a háromból egy üzenet a megfelelően volt targetálva a feladat legérzékenyebb részében. Ez azt jelenti, hogy a közösségi hálók képesek földrajzi kommunikációjukat a kéznél lévő feladathoz hangolni. Rutherford és társai azt mondják, akár az is lehetséges lenne, hogy rávegyék a résztvevőket még gyorsabb reagálásra, megfelelő ösztönzők használatával.
Ez egy érdekes megfigyelés, amely fontos lehet a politikusok, az alulról építkező szervezetek számára, amikor támogatókat mobilizálnak. Továbbá vészhelyzetek esetén is segíthet egyének felkutatásában.
Ugyanakkor Rutherford és csapata nem válaszolja meg, mi történik, ha hamisan kerülnek azonosításra a nem legitim célpontok. Ez persze nem valószínű, ha a célpont egy jól látható logóval ellátott pólót visel. Figyelembe véve azonban a bostoni bombamerénylet körüli közösségi média őrületet és a vádaskodó mutogatást, amely olyan oldalakon volt jellemző, mint a Reddit, úgy látszik, ez egy fontos tényező.
Talán a jövőbeli kutatások jobban fókuszálnak majd erre. Egyelőre pedig továbbra is fennáll a lényeges kérdés, hogy a közösségi média megfelelő médium lesz-e valaha személyek felkutatására ilyen szituációkban.
